A hideg téli nap szürkéllő magányát a lágy szél süvítése törte meg, mely szárnyára vette a kóborló hópelyheket.

A véget nem érő utca angyali csendességbe burkolódzott, csak néha egy-egy autó gyorsan elillanó, de igen csak határozott zaja ékelődött a semmibe.

A kecsesen égbe törő utcai lámpák sárgás fényűvé varázsolták a hópelyheket, melyek akár tündérek fagyos kristálycsókjainak is beillettek, s a szél szárnyán csodás táncot lejtettek.

Egy pillanat volt csak. Egyetlen pillanat, amikor a város főterén álló fenyőfa nemes egyszerűséggel karácsonyfává vált: a monoton zöld élőlény szín-áradatban úszott, hiszen az égősort felkapcsolták.

A csillámló hópelyhek mozgása egyre vadabbá vált, míg nem hatalmas hótakaró lepte be a tájat.

Két fiatal tűnt fel váratlanul a siváran sajgó semmiből.

A lány éjfekete hajkoronájába boldogan ültek bele a komisz pihék.

Sötét, ében fekete hajzuhatagával is angyalian festett kedvese oldalán, ahogy egy finom mozdulattal megölelte őt.

Mindez tündéri álomként hatott, a valóságra csak a hó ropogása emlékeztette őket, mely minden léptüket végig kísérte.