Szótlan magányba burkolódzva ültem a hatalmas, zöldellő park közepén egy kicsi, fából készült padon.

Mindent körül ölelt a harsogó zaj különféle formában.

A madarak igéző énekét gyermeki sírás nyomta el.

Egy kislány égszín kék szemei bíbor vörössé váltak könnyei miatt, melyek az okból áztatták angyali arcát, hogy hiába kérlelte édesanyját, hogy vegyen neki fagylaltot.

Eközben egy bozótos, fekete puli rohant a kislány lábai elé. Pajkosan rázta meg ördögi bundáját és szaporán szökellt újdonsült játszópajtása előtt, aki egy csapásra kikerült a lágyra főzött fagylalt fogságából.

A következő pillanatban már egy melankolikus dallam zengett füleimben.

 Egy utcazenész gitárjának húrjai alatt sírt a fojtó dal, mely az éterben lassan szertefoszlott.

Ezt követően minden elnémult, csak a fémes fényű szökőkútból hevesen feltörő vízcsóva keltett lágy neszt.