2013. május 10., péntek

A mélybe merülthöz



Ma már csak álom az egész, mivel Te,
Ki semmivé tettél, a mélybe ölted
Az érzések nagy árjait, feladván életed.

Tudom jól, élted árnyakkal borított
Setét felleg, melyet kín s csend szorított
Örökkön, a vidámság állandóan elhagyott.

Emelkedj fel hab-otthonod nehézkes,
Kopár, kevély medréből, még enyém lesz
A végszó:Itt ne hagyj engem,hiányzol,elveszem!

A bizonytalanság ellen



Kopár, kevély, késői perc,
Magával elránthat sok ár.
Egyetlen szóm lehet: ne verj!
Jöjj el, kérlek, tovább ne várj!
Bizonytalanságod emészt,
Elém állj, légy most merész!
Csak ennyit kérek, értsd meg ezt!

Mondattanról


A percek elsuhannak, én maradok itt.
A módosító, vonzat és csatolás:
Ezek gyorsan letámadnak, szörnyű a kín.
A kósza-kusza ágrajz már megint csodás.

Verstanról


Keresd a rímeket, vagy elmaradsz,
A vers legyen most ékes és nemes,
Ha téged minden szó elhagyna ma,
Maradj észnél,segítek,itt leszek!

Poetizáló


Nemes Nagy Ágnes lenne most
S Pilinszky János, ehelyett lett
Tudat s test kettőse, de hogy?
Hogy értem-e ezt én? Dehogy!
Elemzésed ködös lehetne,
Az elmédet tisztára mosd!
Ezen miért agyalni? Mondd!
Csak tedd félre ez tanokat,
Inkább verset írj, nagyokat!
Buzgón keresd a rímeket,
Nagyon remélem, megy neked.
Ha a szavakat nem leled,
Ne ess kétségbe, tarts ki még!
Ezután bárhová is mégy
Mindenképp tartsd magad előtt:
Szomorú semmiképp ne légy,
Vidámságod legyen veled,
Mert minden jó innen ered,
Ezt tudtam én már előbb.
Múló alkony fényében ússz,
Hullócsillagtól jót remélj:
Nemes mű mindenkit elér,
Megbúvó fény árjába kússz!

Egy gyilkos naplójából


   A perzselő nap tüze gyenge parázzsá szenderedett, egyértelmű jele volt ez annak, beköszöntött az ősz.
Gyermekzsivaj szűrődött be, s a teret különös hangulat lengte körül: egy kislány fagylaltért könyörgött, de édesanyja hajthatatlan volt; egy vékonyka, mégis inkább fiúhoz társítható hang pedig nővérét győzködte arról, hogy a matek tanár tehet arról, hogy rossz jegyet kapott.
Ugyanakkor vidámság is vegyült a hanghatások közé: két, talán kamaszkorú lány hosszasan mesélt egymásnak a hétvégi programjaikról; ugyanolyan önfeledten kacagva közben, mint ahogyan azt a parkban sétáló idős pár is tette.
    Nagyjából minden nap hasonlóan telt a nagy népszerűségnek örvendő, szomszédos parkban: az emberek errefelé sétálgatva osztották meg egymással életük vidámabb-szomorúbb mozzanatait.
 Egyik történet követte a másikat… Már a napok múlását sem lehetett követni.
Egyedül voltam egy sötét, nyirkos cellában.
Egy barátságtalan, módfelett visszataszító börtöncellában.
Minden kincsem egy öreg, roskatag vas-deszka tákolmány volt, melyet a börtönőrök ágynak merészeltek hívni. A szerkezet mindennemű puhaságot és esztétikát nélkülözött; szinte a célnak sem felelt meg: kezdetben súlyos hátfájdalmakat okozott, ha ezen aludtam.
 A hetek előrehaladtával aztán úgymond hozzászoktam, hiszen tudtam, hogy jobbra úgysem számíthatok.
    Egyébként is a börtönbeli életemet már az elejétől fogva mindig is áthatotta az érzet, hogy annyit sem számítok, mint egy közönséges kóbor kutya. Valamelyest érthető is ez: a gyilkos az mégis csak gyilkos.
A tettemet, amely egy tetemet vont maga után, azonban így sem bánom.
Az a semmirekellő megérdemelte, amit kapott.
Nem volt elég, hogy rabolt, de még nőket is bántalmazott. Anélkül is eltulajdoníthatta volna az édesanyám értékeit, hogy egy ujjal is hozzányúlt volna szegény asszonyhoz.
Ő pedig nem hogy egy ujjal, de két kézzel ragadta meg, nem sejtvén, hogy ennek én is szemtanúja vagyok.
Bezzeg aztán! Akkor erősködött volna, de ahhoz nem volt elég mersze. Sem mersze, sem ideje. A méreg elöntött, mint vadul hullámzó víztömeg a hófehér homokot.
Néhány kósza ütés és egy nagyobb csattanás után vérző fejjel hullott a porba.
Egy percre sem sajnáltam. Megkapta a büntetését.
Megérdemelte minden egyes pillanatát a szenvedésnek, minden egyes vércsepp marós, sósságát, ami legördült rajta.
Szinte látom magam előtt, vérbe fagyva.
    Mikor először említették a börtön szót a nevemmel kapcsolatban, csak meredtem magam elé: megjelent ez a csúf kép a holttestről, és elmémbe ötlött, hogy egy ember életét oltottam ki. Akármennyire is felesleges lett volna további létezése, mégis csak egy emberi életről volt szó.
    Aztán azzal próbáltam nyugtatgatni magam, hogy kis híján ő is ezt tette az édesanyámmal, így kár bármiféle megbánást tanúsítanom még csak a lelkem mélyén is.
Az egész gondolatmenet az idő elteltével állandósult bennem, méghozzá olyan mértékben, hogy most, számításaim szerintem hét esztendővel később is azt mondom: nem ez volt a legjobb megoldás, de okkal történt, ami nem pedig egy védtelen nő néhány forintja volt.