A perzselő nap tüze gyenge parázzsá szenderedett, egyértelmű jele volt
ez annak, beköszöntött az ősz.
Gyermekzsivaj szűrődött be, s a teret különös hangulat lengte körül: egy
kislány fagylaltért könyörgött, de édesanyja hajthatatlan volt; egy vékonyka,
mégis inkább fiúhoz társítható hang pedig nővérét győzködte arról, hogy a matek
tanár tehet arról, hogy rossz jegyet kapott.
Ugyanakkor vidámság is vegyült a
hanghatások közé: két, talán kamaszkorú lány hosszasan mesélt egymásnak a
hétvégi programjaikról; ugyanolyan önfeledten kacagva közben, mint ahogyan azt
a parkban sétáló idős pár is tette.
Nagyjából minden nap hasonlóan
telt a nagy népszerűségnek örvendő, szomszédos parkban: az emberek errefelé
sétálgatva osztották meg egymással életük vidámabb-szomorúbb mozzanatait.
Egyik
történet követte a másikat… Már a napok múlását sem lehetett követni.
Egyedül voltam egy sötét, nyirkos
cellában.
Egy barátságtalan, módfelett
visszataszító börtöncellában.
Minden kincsem egy öreg, roskatag vas-deszka tákolmány volt, melyet a
börtönőrök ágynak merészeltek hívni. A szerkezet mindennemű puhaságot és
esztétikát nélkülözött; szinte a célnak sem felelt meg: kezdetben súlyos
hátfájdalmakat okozott, ha ezen aludtam.
A
hetek előrehaladtával aztán úgymond hozzászoktam, hiszen tudtam, hogy jobbra
úgysem számíthatok.
Egyébként is a börtönbeli
életemet már az elejétől fogva mindig is áthatotta az érzet, hogy annyit sem
számítok, mint egy közönséges kóbor kutya. Valamelyest érthető is ez: a gyilkos
az mégis csak gyilkos.
A tettemet, amely egy tetemet vont maga után, azonban így sem bánom.
Az a semmirekellő megérdemelte, amit
kapott.
Nem volt elég, hogy rabolt, de még nőket
is bántalmazott. Anélkül is eltulajdoníthatta volna az édesanyám értékeit, hogy
egy ujjal is hozzányúlt volna szegény asszonyhoz.
Ő pedig nem hogy egy ujjal, de két
kézzel ragadta meg, nem sejtvén, hogy ennek én is szemtanúja vagyok.
Bezzeg aztán! Akkor erősködött volna, de
ahhoz nem volt elég mersze. Sem mersze, sem ideje. A méreg elöntött, mint vadul
hullámzó víztömeg a hófehér homokot.
Néhány kósza ütés és egy nagyobb
csattanás után vérző fejjel hullott a porba.
Egy percre sem sajnáltam. Megkapta a
büntetését.
Megérdemelte minden egyes pillanatát a
szenvedésnek, minden egyes vércsepp marós, sósságát, ami legördült rajta.
Szinte látom magam előtt, vérbe fagyva.
Mikor először említették a börtön szót a nevemmel kapcsolatban, csak
meredtem magam elé: megjelent ez a csúf kép a holttestről, és elmémbe ötlött,
hogy egy ember életét oltottam ki. Akármennyire is felesleges lett volna további
létezése, mégis csak egy emberi életről volt szó.
Aztán azzal próbáltam nyugtatgatni
magam, hogy kis híján ő is ezt tette az édesanyámmal, így kár bármiféle
megbánást tanúsítanom még csak a lelkem mélyén is.
Az egész gondolatmenet az idő elteltével állandósult bennem, méghozzá olyan
mértékben, hogy most, számításaim szerintem hét esztendővel később is azt
mondom: nem ez volt a legjobb megoldás, de okkal történt, ami nem pedig egy
védtelen nő néhány forintja volt.
