Egy gyilkos naplójából

   A perzselő nap tüze gyenge parázzsá szenderedett, egyértelmű jele volt ez annak, beköszöntött az ősz.
Gyermekzsivaj szűrődött be, s a teret különös hangulat lengte körül: egy kislány fagylaltért könyörgött, de édesanyja hajthatatlan volt; egy vékonyka, mégis inkább fiúhoz társítható hang pedig nővérét győzködte arról, hogy a matek tanár tehet arról, hogy rossz jegyet kapott.

Ugyanakkor vidámság is vegyült a hanghatások közé: két, talán kamaszkorú lány hosszasan mesélt egymásnak a hétvégi programjaikról; ugyanolyan önfeledten kacagva közben, mint ahogyan azt a parkban sétáló idős pár is tette.

    Nagyjából minden nap hasonlóan telt a nagy népszerűségnek örvendő, szomszédos parkban: az emberek errefelé sétálgatva osztották meg egymással életük vidámabb-szomorúbb mozzanatait.

 Egyik történet követte a másikat… Már a napok múlását sem lehetett követni.

Egyedül voltam egy sötét, nyirkos cellában.

Egy barátságtalan, módfelett visszataszító börtöncellában.
Minden kincsem egy öreg, roskatag vas-deszka tákolmány volt, melyet a börtönőrök ágynak merészeltek hívni. A szerkezet mindennemű puhaságot és esztétikát nélkülözött; szinte a célnak sem felelt meg: kezdetben súlyos hátfájdalmakat okozott, ha ezen aludtam.

 A hetek előrehaladtával aztán úgymond hozzászoktam, hiszen tudtam, hogy jobbra úgysem számíthatok.

    Egyébként is a börtönbeli életemet már az elejétől fogva mindig is áthatotta az érzet, hogy annyit sem számítok, mint egy közönséges kóbor kutya. Valamelyest érthető is ez: a gyilkos az mégis csak gyilkos.
A tettemet, amely egy tetemet vont maga után, azonban így sem bánom.

Az a semmirekellő megérdemelte, amit kapott.

Nem volt elég, hogy rabolt, de még nőket is bántalmazott. Anélkül is eltulajdoníthatta volna az édesanyám értékeit, hogy egy ujjal is hozzányúlt volna szegény asszonyhoz.

Ő pedig nem hogy egy ujjal, de két kézzel ragadta meg, nem sejtvén, hogy ennek én is szemtanúja vagyok.

Bezzeg aztán! Akkor erősködött volna, de ahhoz nem volt elég mersze. Sem mersze, sem ideje. A méreg elöntött, mint vadul hullámzó víztömeg a hófehér homokot.

Néhány kósza ütés és egy nagyobb csattanás után vérző fejjel hullott a porba.

Egy percre sem sajnáltam. Megkapta a büntetését.

Megérdemelte minden egyes pillanatát a szenvedésnek, minden egyes vércsepp marós, sósságát, ami legördült rajta.

Szinte látom magam előtt, vérbe fagyva.

    Mikor először említették a börtön szót a nevemmel kapcsolatban, csak meredtem magam elé: megjelent ez a csúf kép a holttestről, és elmémbe ötlött, hogy egy ember életét oltottam ki. Akármennyire is felesleges lett volna további létezése, mégis csak egy emberi életről volt szó.
    Aztán azzal próbáltam nyugtatgatni magam, hogy kis híján ő is ezt tette az édesanyámmal, így kár bármiféle megbánást tanúsítanom még csak a lelkem mélyén is.
Az egész gondolatmenet az idő elteltével állandósult bennem, méghozzá olyan mértékben, hogy most, számításaim szerintem hét esztendővel később is azt mondom: nem ez volt a legjobb megoldás, de okkal történt, ami nem pedig egy védtelen nő néhány forintja volt.