A hideg téli nap szürkéllő magányát a lágy szél süvítése törte meg, mely szárnyára vette a kóborló hópelyheket.

A véget nem érő utca angyali csendességbe burkolódzott, csak néha egy-egy autó gyorsan elillanó, de igen csak határozott zaja ékelődött a semmibe.

A kecsesen égbe törő utcai lámpák sárgás fényűvé varázsolták a hópelyheket, melyek akár tündérek fagyos kristálycsókjainak is beillettek, s a szél szárnyán csodás táncot lejtettek.

Egy pillanat volt csak. Egyetlen pillanat, amikor a város főterén álló fenyőfa nemes egyszerűséggel karácsonyfává vált: a monoton zöld élőlény szín-áradatban úszott, hiszen az égősort felkapcsolták.

A csillámló hópelyhek mozgása egyre vadabbá vált, míg nem hatalmas hótakaró lepte be a tájat.

Két fiatal tűnt fel váratlanul a siváran sajgó semmiből.

A lány éjfekete hajkoronájába boldogan ültek bele a komisz pihék.

Sötét, ében fekete hajzuhatagával is angyalian festett kedvese oldalán, ahogy egy finom mozdulattal megölelte őt.

Mindez tündéri álomként hatott, a valóságra csak a hó ropogása emlékeztette őket, mely minden léptüket végig kísérte.

 

Szótlan magányba burkolódzva ültem a hatalmas, zöldellő park közepén egy kicsi, fából készült padon.

Mindent körül ölelt a harsogó zaj különféle formában.

A madarak igéző énekét gyermeki sírás nyomta el.

Egy kislány égszín kék szemei bíbor vörössé váltak könnyei miatt, melyek az okból áztatták angyali arcát, hogy hiába kérlelte édesanyját, hogy vegyen neki fagylaltot.

Eközben egy bozótos, fekete puli rohant a kislány lábai elé. Pajkosan rázta meg ördögi bundáját és szaporán szökellt újdonsült játszópajtása előtt, aki egy csapásra kikerült a lágyra főzött fagylalt fogságából.

A következő pillanatban már egy melankolikus dallam zengett füleimben.

 Egy utcazenész gitárjának húrjai alatt sírt a fojtó dal, mely az éterben lassan szertefoszlott.

Ezt követően minden elnémult, csak a fémes fényű szökőkútból hevesen feltörő vízcsóva keltett lágy neszt.