Egy fenyő álma

Egy fenyő álma

     A hópelyhek lassú táncot jártak a hűvös szélben, mikor Lucika, a kis fenyő örömmel újságolta édesanyjának, Lucának, hogy vásárlók jönnek, talán pont értük.

Végtelen boldogság-tenger öntötte el szívét, mikor maga előtt látta, hogy mit adhat nekik egy ember, ha elviszi őket az otthonába.

     Lucika már elképzelte, hogy egy világos, kellemes hőmérsékletű szobácskában, van, méghozzá karácsonyi pompában. Szerette volna apró ágacskáin látni az égősort és tűlevelein érezni a lehető legszebb díszeket: ezüst harangokat, pirosoló gömböket és arany fényű angyalkákat…

Ha szeretet ünnepén teljes díszöltözetben okozhatna örömöt ember-gyermekeknek, úgy édes teher lenne minden dísz, mely ágacskáin csüngne.

     Miközben efféle nemes érzések járták át lelkét, Lucika észre sem vette, hogy az egyik vásárló választása rá és édesanyjára esett. Micsoda szerencse! Most már örökké együtt lehetnek-gondolta a kis lucfenyő.

Lucikát megrémisztette a közelgő, zord külsejű, kövér kereskedő, hiszen fűrész volt a kezében.

Édesanyja már beszélt neki arról, hogy nem kellemes érzés, mikor kivágnak egy fát, de felemelő érzés, hogy ezután a fenyőfából karácsonyfa lehet.

Eközben a kereskedő a fűrészét Luca törzséhez szorította és vadul esett neki a fenyő testének az éles fűrészlappal.

- Anya, ugye jól vagy?- kérdezte Lucika remegő hangon.

- Ne aggódj, picim! Nincs semmi baj. Kicsit kellemetlen, de nem fájdalmas. - nyugtatgatta édesanyja Lucikát.

- Szeretlek anya!

- Én is.

Máris véget ért Luca számára az, ami Lucikának csak akkor kezdődött.

A fűrész hegyes fogai mélyen vájódtak Lucika vékony törzsecskéjébe. A kínzás nem tartott sokáig, mégis könnyeket csalt a kis luc szemébe. Nem a fájdalom könnyei voltak ezek, sokkal inkább meghatódottságának hírnökei, hiszen a kis Lucika ráeszmélt arra, hogy édesanyja olyannyira szereti őt, hogy erőt tudott venni magán és palástolni a velejéig ható mérhetetlen nagy fájdalmat.

- Ne sírj, drágám! Hamar meggyógyulsz.

- Nagyon fáj, anya, de nem azért sírok.

- Akkor miért Lucikám?- kérdezte Luca a csemetéjét.

- Mert nekem van a világon a legeslegjobb anyukám. Amikor szenvedtél, akkor is rám gondoltál,nem akartál megijeszteni.

- Az anyák már csak ilyenek…

     A szívszorító jelenetnek a kereskedő és a vevője vetett véget. Gépiesen emelték a vevő autójának sötét és nyomasztó csomagtartójába Lucát, majd ráhelyezték Lucikát.

Húsz perces zötykölődés után a férfi kivette és a házába cipelte a fenyőket.

Luca a nappaliban, gyermeke a gyerekszobában kapott helyet. Az egymásra nyíló helyiségek miatt nem érezték távol maguktól a másikat, hiszen egész nap látták is egymást. Mindkettő szobában sokkal melegebb volt, mint amihez Lucáék szokva voltak.

     Másnap az este elhozta magával a karácsony meghitt hangulatát: a család az ünnepi készületek keretében együtt öltöztette díszbe a lakást, s természetesen Lucát és Lucikát is.

Mindketten roskadoztak a szaloncukortól, színes égősortól, kisebb-nagyobb gömböktől és persze angyalkáktól.

A lucfenyők zöldellő leveleinek illata összeforrt a mézeskalács illattal és a magával ragadó illatkombináció felhőként úszott a lakás levegőjében.

A karácsony lett Luca és Lucika életének fénypontja.

     Az ünnep után két héttel Luca már nagyon rossz állapotban volt:

- Lucika, kicsim! Az életem a végéhez közeledik. Gyenge vagyok, mert kiszáradtam. Élettel teli, zöld leveleimet a halál árnya barnává változtatta.

- Anya ne mondj ilyet! Meg fogsz gyógyulni.

- Nem fogok, de te maradj erős! Nélkülem is meg kell állnod a helyed az életben. Küzdened kell fenyő-társaidért.

     Lucika öt napig vigasztalgatta édesanyját,s eközben ő is elindult a száradás szomorú útján.

A ház kis hercegnője,a hat esztendős Lisa szomorúan fedezte fel Lucika lehullott tűleveleit és gyermeki naivsággal vonta kérdőre a fát,hogy miért hullajtja a levelét.

Lucika életében először vállalkozott arra, hogy egy emberhez szóljon, sírva mesélte el történetét a fájdalmas fakivágásról és a közelgő halálról, melynek szele édesanyját s őt magát is megérintette már. Lisa és Lucika együtt sírtak, majd a kislány átvitte a kisfát a nagy mellé a nappaliba.

A másnapot anya és gyermeke együtt tölthette békében.

Este Lucika komoly hangon szólította meg Lisát:

- Lisa! Lehetne egy kérésem?

- Szívesen segítek.

- Az édesanyám és én már elmúlóban vagyunk. Csodálatos napokat töltöttünk itt, de nekünk már nincs tovább.

Amióta kivágtak minket azzal a borzasztó fűrésszel, a sorsunk megpecsételődött.

Az elmúlásnál fájóbb elveszteni azt, akit a világon legjobban szeretsz.

A karácsony csodálatos, de miatta rengeteg fenyő veszti el a szeretteit és még többen esnek áldozatul. Pedig lenne mit tenni, mert ha az emberek nem vágnák ki a fenyőket, hanem földlabdás fákként adnák el őket, nem kellene meghalniuk.

Kérlek, legközelebb vedd rá a szüleidet, hogy ezzel a módszerrel jussanak fenyőfához/

Remélem, egyszer az emberiség ráeszmél arra, hogy mit tesz velünk.

- Így lesz!

- Köszönöm.

- Sok szeretettel! Igazad van, az embereknek tenniük kell valamit!

Luca nagyon büszke volt Lucikára, aki kiállt fa-társai érdekei mellett még akkor is, mikor egyetlen levelecskéje maradt.

     A rideg, sötét éjszaka elhozta a lucfenyők számára az utolsó álmot,de Lucika végső akaratának Lisa valóban eleget tett és azóta egyre népszerűbb dologgá vált a földlabdás fenyővásárlás,hiszen így a karácsony miatt nem veszti életét a növény.

Lucika közbenjárásával Lisa tett valamit, amivel egy kicsit jobbá tette a világot.

     Ha mindannyian jobban figyelnénk a körülöttünk élő emberekre, és egyéb élőlényekre, jobbak lennének az esélyeink arra, hogy megóvjuk otthonunkat és barátságos, békés körülmények között boldogan éljük le az életünket,mert szeretet és törődés nélkül az élet sivár.